Októberi téma: Gyász az óvodással
A Mindenszentek- és Halottak napjának közeledtével bennünk, felnőttekben is felerősödhet az elvesztett személy iránti gyász, szomorúság, hiány érzése. Gyakori tapasztalat az, hogy a szülők félnek beszélni a bennük zajló érzésekről, és egyáltalán a halál-témáról.
A gyerekek számára azonban nem ismeretlen a halál fogalma, inkább természetes amiről szeretnének többet megtudni. A szülők védelmező hárításai azonban hamar nyilvánvalóvá teszik, hogy a halál tabu, ezzel pedig éppen annak teszik ki a gyereket, amitől meg akarnák óvni: a félelemnek. A kisgyermekek sok esetben találkoznak az elmúlás-halál tényével. Mesékben, népmesékben, a természet körforgásának megfigyelése során, a növények-, állatok elpusztulása kapcsán. Ezek mind-mind olyan elmúlásélmények, melyekkel a gyerekek találkoznak, amit észrevesznek, amire rákérdeznek. És sokszor a felnőtteknél is nagyobb természetességgel veszik tudomásul ezeket.
A gyásszal foglalkozó szakemberek egyetértenek abban, hogy gyász és a halál témáját ugyanolyan természetességgel kellene kezelnünk, ahogyan az élet más-, tartalmas beszélgetéseit is. Ezzel szemben kultúránkban a halál, a gyász és a betegség tabunak számít vagy nehezen kommunikálható. A gyerekek már 3-4 évesen is foglalkoznak a halál kérdésével (anamista módon- vagyis az életnek egy más állapotaként pl.: álom), azonban a halál tökéletes megértéséhez elvont, fogalmi gondolkodásra van szükség, ami a 10. életév körül alakul ki. Azonban már jóval korábban is képesek „gyászolni”. A halál és az elmúlás egyfajta veszteségérzést kelt az emberben, amelynek elfogadásához és megfelelő feldolgozásához a léleknek gyászra van szüksége. Ilyen veszteségek a gyerekeinket is érik, sőt, nálunk talán még gyakrabban is. Az egocentrikus gondolkodásuknak is köszönhetően számukra hasonlóan komoly veszteségnek számíthat egy költözés, egy válás, de (kisgyermekkorban) még egy hajvágás, vagy ürítés is akár, mert valami olyat veszít el, ami eddig hozzá tartozott, aminek ő is része volt.
A negatív élmények elfogadásához és feldolgozásához pedig nyílt gyászra van szüksége, melynek módja nem feltétlenül egyezik meg a felnőttekével. A gyerekek még a jelenben élnek, aminek következtében kevésbé képesek beleragadni egy mély gyászhangulatba úgy, mint a felnőttek. Hangulatuk sokkal jobban igazodik a pillanatnyi körülményekhez, ez önmagában mégsem jelenti azt, hogy túl lennének a gyászon. A halállal vagy más veszteséggel kapcsolatos élményeiket újra és újra felelevenítheti valami, melynek hatására újabb gondolatok és kérdések merülhetnek fel, ezekre pedig tőlünk várják a válaszokat, ha érzik, hogy lehet. Minél kisebb egy gyerek, annál nehezebben tudja érzéseit és gondolatait megfogalmazni, ezért gyakran fordul más önkifejezési módszerhez. A gyerekek többnyire játékban, rajzban, vagy mesében jelenítik meg belső elmélkedéseiket, és még ezen belül is a maguk saját módján. A szülőktől érkező nyitottság, elfogadás és támogatás azonban ilyen esetben is fontos ahhoz, hogy merjen minket beavatni
Ha a gyermek számára fontos személy haláláról kell beszélnünk, inkább kerüljük az „elaludt”, „elutazott,” vagy „kórházban van” válaszokat, - ami érhető ugyan-, azonban az óvodás számára a legkevésbé sem megnyugtató. A természetes gyászfeldolgozás érdekében fontos, hogy az elhunytról:
- lehessen szabadon beszélni, mesélni, rajzolni és játszani, hogy a gyerekek a maguk módján dolgozhassák fel az élményt.
- Mondjuk el nekik, hogy mi miben hiszünk! Nem kell, hogy tudjuk a valódi választ, csak hogy higgyük, amit mondunk, megőrizve ezzel a gyerekek bizalmát és biztonságérzetét.
- Meséljünk nekik a már meghalt szeretteink életéről, hogy mit csináltak, miket mondtak, és milyen közös emlékeink vannak velük!
- Mindig engedjük a gyermeket kezdeményezni, hagyjuk, hogy irányítsa a beszélgetést, mert ő tudja, mire kíváncsi!
- Válaszoljunk őszintén a kérdéseikre!
Sok mese, sőt film is segítségünkre lehet beszélgetés-indításra. Ime néhány:
- Patrice Karst : A láthatatlan fonal
- Benji Davies: A nagypapa szigete
- Shona Innes: Az élet olyan, mint a szél
A mesefilmet kicsit nagyobbak számára ajánlom: Coco című animáció. A film nemcsak a halál témájának feldolgozása miatt értékes, hanem mert arra is rámutat, hogy a transzgenerációs elvárások, elakadások, hiedelmek, megoldatlan konfliktusok és erőforrások miként hatnak a személyes életünkre.
Az elhunyt felmenőkkel-, szeretteinkkel- de akár az elmúlt háziállatokkal kapcsolatos beszélgetések, a róluk készült képek nézegetése, a fennmaradt történetek elmesélése abban segít, hogy a gyermek megtapasztalja, hogy a halott a szívünkben él tovább, és a szeretet képes betölteni a hiány okozta űrt.
Valuné Tóth Tünde- pszichológus
Felhasznált irodalom:
Piaget, J. (1978). Szimbólumképzés a gyermekkorban. Budapest, HU: Gondolat.
Polcz, A. (1979). A gyerek haláltudata. Valóság, 3, 31-70.
Polcz, A. (1993). Meghalok én is? Budapest, HU: Századvég Kiadó.